6.fejezet - Goodbye



Egy kissebb fejfájással keltem fel. Nagynehezen felöltöztem majd lekullogtam a földszintre.
- Jó reggelt! - köszöntem mindenkinek miközben a hűtőbül a tejet vettem elő.
- Jó reggelt. - köszöntk vissza majd végig mértek a szemükkel.
- Hát mi az a sevanyú arc? - ölelt át John bácsi a kávéjával a kezében. - Nem akarok haza menni! - jelentettem ki egyszerűen majd felmentem a szobámba a kakaómmal együtt.
MIkor az ágyamra leültem és bekapcsoltam a tévét a telefonom szólalt meg az éjjeli szekrényen. Adam neve jelent meg a képernyőmön. Gyorsan felkaptam és megnyomta a zöld gombocskát a telefonomon.
- Szia. - köszönt bele barátságosan úgy ahogyan szokott. - Hát akkor ma ketté válnak az útjaink. - jelenti ki szomorúan majd egy nagyot sóhajt.
- Sajnos igen, nem akarok haza menni! - elkezdetm a hisztimet, de Adam leállított.
- Nyugodj meg! hamarosan biztosan látjuk egymást! és biztosan találkozol majd Niall-el..de várj? most akkor veletek mi lessz? Nagyon messze lesztek egymástól. - eddeg kezdetm elfelejteni a dolgot de Adam szóba hozta és megint a sírás kerülgetett.
- Majd megoldjuk. - csak egyszerűen válaszoltam, nem akartam belefolyni nagyon. - Nézd csak este megyünk haza, ha gondolod délután lemehetünk a partra. - felvettettem az ötletem és asszem örült neki.
- Persze, hogy kimegyünk miért nem ezzel kezdted, mert akkor nem kezdem a napot ilyen gyászos hangulattal. - örvendezett majd gyorsan elköszönt hogy hamar kitudjunk sétálni.
Gyorsan összeszedtem a cuccaim. Elköszöntem anyuéktól megbeszéltük a dolgokat, hogy mikor induljak haza. Tehát gyorsan felkaptam a cipőmet és máris irány a part.
Az ajtón kilépve semmi hirtelen pillanatra nem számítottam, ám szembe találtam valakivel magamat. Visít,majd én is egy nagyot. Felnézek. Niall az.
- Minden rendben? - kérdezi elise néni majd kinéz a konyháról és vigyorog hiszen látja, hogy Niall az és, hogy nincsen oka az aggodalomra.
- Ömm jó reggelt! vagyis hát igen...jó reggelt délben! - vakarja meg a tarkóját majd szégyenlősen elmosolyodik. Imádom mikor így mosolyog, olyan ellen álhatatlan.
Igazából most jövök csak rá, hogy miért nem szabadott volna vele járnom. Egyszerűen belefogok őrülni abba, hogy nem látom. ÓÓÓÓ istenem miért találkoztam vele az nap? Miért mentem ki sétálni a patra? miért történt meg mind ez? Nem sabadott volna!
De már mindegy már így alakult. Most ezzel nem szabad foglalkoznom még itt vagyok és vele, vagyis velük. Tehát élvezzem amíg még együtt vagyunk! Nem foglalkozva semmivel előre hajoltam és köszönés képpen megcsóoltam. Amit ő viszonzott is.
Majd egymást csókolva lépegettünk le a lépcsőn és csuktam be magam mögött az ajtót. Lassan elengedtük egymást, rám nevetett, majd megfogta a kezem és a partra igyekeztünk. Az egész út csendesen telt el.
Ő is tudta, hogy mi fog következni. És tudta, hogy ennek a kapcsolatnak egy idő után vége lesz. Már majdnem a partra értünk mikor végre megszólalt.
- Mikor indultok haza? - kérdezte keservesen majd egy nagyot sóhajtott.
- Este körülbelül fél 6-kor indulunk a reptérre. A gépünk negyed 7-kor indul. - jelentettem ki majd pár könny folyt végig az arcomon.
- Hé! ne sírj! - állított meg majd megölelt. - Majd megoljuk valahogy nyugodj meg! - majd egy puszit nyomott a homlokamra amitől kicsit jobb kedvem lett. Majd a távolból zaj hallatszott. Egyből felnéztünk és azt is tudtuk, hogy kik azok.
- Sziasztok! - kiáltottak felénk majd gyorsan oda rohantak. Niall-el kezetfogtak én mindenkit megöleltem.
- Héjj kislány akkor ma haza mész? - kérdezte Ryan.
- Sajnos igen! bár elárulom hogy soha sem szerettem itt lenni, sőt egyenesen utáltam de ti változtattatok a helyzeten és ezért hálás vagyok. Köszönöm. - mondtam nekik majd szintén a sírás kerülgetett.
- Ugyan már Sophie. Ne köszönj semmit hiszen ez a véletlen volt, hogy találkoztunk. - jöttek oda a srácok majd egy csoport ölelés következett és én voltam középen és úgy összeszorítottak, hogy azt hittem a bordáim összeroppannak.
- Szeretünk Sophie! - kiáltották egyszerre, majd elengedtek és hirtelen futni kezdetek. - Most mit csináltok? - kérdeztem tőlük meglepődve majd láttam, hogy a víz fele futottak. Mivel nem akartam vizes lenni ezért egy szikla fele mentem amint leakartam ülni
Niall kapott fel a két kezébe. Én felsikoltottam majd a víz vele futott velem a kezében. Én csak ordibáltam.
- Niall tegyél le de azonnal! - csaptam egy nagyot a hátára mire ő csak fel nevetett és mire én felnézhettem volna már csak arra figyeltem fel, hogy a vízben fekszünk és nevetünk.
Hirtelen felpattantam csurom vizesen.
- Te nem vagy normális! - kiáltottam rá, de közben majdnem megfulladtam a nevetéstől.
- Mi mind azok vagyunk Sophie! - bámult rám Adam. Mire én csak fel nevettem.
- Ezt ti sem gondoltátok komolyan. - feleltem majd lenéző pillantást vetettem feléjük majd hirtelen egymásra néztek és nevetni kezdtek amitől kicsit kezdtem megilyedni. Aztán mikor lassú léptekkel felém indulta
hiretelen futásra eredtem és végig gázoltam rajtuk. Örömmel láttam, hogy felburultak tehát kaptam egy kis előnyt. Már végre a parton voltam és futás közben felkaptam a papucsot és haza fel kezdtem el futni.
Ám egyszer csak lépteket hallottam mögöttem. De a parkba beérve nem figyeltem magam elé és egy kissebb lyukban megbotlottam.
- Úristen jól vagy? - futottak oda.
- Persze igen, .....upsz, csak a térdem. - néztem a térdem ahogyan a fér folyik belőle. Nagy nehezen ráálltam és haza bicegtem vele. Beléptünk a házba anyaék végig néztek rajtam. Már fogtak előre a felyüket, mert
tudják, hogy én milyen ügyetlen vagyok.
- Már megint mit csináltál? - már a fájdalomtól nevettem.
- Hát az úgye úgy volt, hogy é... - anyu leállított.
- Ne is folytasd! már megint öt évesnek érezted magad igaz? - már anya is nevetett, hogy nem bírom a futkozást abba hagyni és miért nem viselkedek egy normális 17 éves módjára.
Ezek után felmentünk az emeletre, a fiúk beültek a szobámba míg én lemostam a térdemet és leragasztottam. Néha kissebb sikításokat ejtettem el, mert a betadintól nagyon csípett a seb. Ám 10 perc után
kijöttem a fürdőből és a szobámba mentem.
- Nem mondod, hogy ennyi ideig tartott leragasztani azt a sebet. - kérdezte Adam.
- Hát de mert...mindegy. - nyögtem ki. MÉg egy darabig a szobámba voltunk aztán kitaláltam, hogy mennyük el sétálni, bele is egyeztek tehát lefele indultunk a lépcsőn majd ki a házból.
Mikor éppen kifele indultunk volna anyu utánam kiabált.
- Sophie! még háromnegyed órád van! úgyhogy fél óra múlva szeretnénk itthon látni. - jelentette ki majd vissza ment a konyhára a kávéjával a kezében.
- Rendben! - majd elköszöntünk és máris a park fele vetük az irányt.

Vissza fele sétálva rákacsintottam Adamre és ő rögtön tudta, hogy mi a dolga.
- Ömm fiúk gyertek nem találom a telefonom lehet ott van valamerre arra! - mutatott a kezével és elindultak abba az irányba amit mutatott.
- Hát akkor ketten maradtunk. - jelentette ki Niall, majd kihasználva az alkalmat magához húzott majd megcsókolt. Én pár perccel később viszont eltoltam magamtól. Ezek után ő csak kérdőn nézett rám.
- Nézd Niall! ... - sóhajtottam fel majd bele kezdtem a mondandómba. - lehet, hogy ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie. vagy én nem is tudom, de most mi lesz velünk? én körülbelül fél óra múlva itt hagylak titeket.
Mi hogyan fogunk találkozni? - nyögtem ki végül, de már a könnyek szöktek a szememből. Niall végig simította a kezét az arcomon amibe beleremegtem.
- Meg oldjuk, most ne ezzel foglalkozz, még itt vagy! - jelentette ki majd a fiúk vissza jöttek és haza fele indultunk. A srácok elmentek viszont húsz perc múlva vissza jönnek, Niall itt maradt.
Elkezdünk pakolni be a bőröndömbe. Ngyon gyorsan telt a fél óra. Mert mikor már észhez kaptam a repülőtéren álltam....már nélkülük. A búcsú a legszörnyebb dolog. A házunk előtt elköszöntem mindenkitől, nagyon nehéz pillanatok voltak.
Most itt állok a szüleimmel és a bőröndömmel a reptéren itt hagyva őket.